Piroplasmosis (babesiosis és theileriosis)


A kullancsokkal terjedő bántalom kórokozójának és terjedésének a felfedezése a 19. század végén történt. Babes 1887-ben megtalálta a szarvasmarhák lázzal és vérfestékvizeléssel járó betegségének a kórokozóját a beteg állatok vörösvérsejtjeiben. Néhány évvel később, 1893-ban Smith és Kilborne felfedezte, hogy a szarvasmarhák ún. texasi lázának kórokozója, a Babesia bigemina kullancsokkal terjed. A gerinces állatok egyik leggyakoribb fertőzéseit a vörösvérsejtekben ivartalanul osztódó, a körtéhez hasonló formáik (ún. merozoiták) miatt piroplasmáknak nevezett egysejtűek okozzák, amelyek az Apicomplexa törzs, Piroplasmida rendjébe tartozó Babesiidae és a Theileriidae családok tagjai. Az összes Theileria- és néhány Babesia-faj (pl. B. microti) először a lymphocytákban, majd a vörösvérsejtekben osztódik.

A világszerte előforduló vérélősködőket különféle kullancsfajok terjesztik, amelyek vérszívás során fertőződnek, s ezekben továbbfejlődve ivarosan szaporodnak a piroplasmák. A fertőző alakok, az ún. sporozoiták a kullancsok nyálmirigyeiből jutnak a nyállal a gazdaszervezetbe. A kullancsok kétféle módon képesek terjeszteni a piroplasmákat. A nőstények olyan tojásokat raknak le, amelyekből fertőzött utódok fejlődnek (ún. transovariális átvitel), ill. a lárva vagy a nympha által a vérrel felvett parazitákat a következő fejlődési alak oltja be (ún. transstadiális átvitel). Az előbbi esetben, ami csak babesiák (pl. B. canis, B. divergens) között figyelhető meg, a kórokozók évekig jelen lehetnek a kullancsok populációiban anélkül, hogy fertőzött gerinces állatból vért szívnának. A transstadiálisan terjedő piroplasmákat a nymphák és/vagy az adultok tudják beoltani. Néhány piroplasma-faj (pl. Babesia bigemina, Theileria equi) több, míg mások (pl. B. microti) csak egy genusba tartozó egy vagy több kullancsfajban képesek fejlődni. Vannak olyan kullancsfajok (pl. Ixodes ricinus), amelyek egynél több Babesia-faj fejlődésében és terjesztésében játszanak szerepet. A fertőzött kullancsok a vérszívást követően nem azonnal, kb. 2-3 nap múlva juttatják a paraziták fertőző alakjait az állatokba vagy az emberbe, mert a nyálmirigyükben tartózkodó piroplasmák csak ún. érésüket követően válnak fertőzőképessé. Ennek időpontja a vektor és a babesia fajától függ. A kullancsok mellett az egysejtű paraziták vérátömlesztéssel is átvihetők.

A világszerte előforduló, több mint 100 piroplasmafaj számos házi és vadon élő emlős- és madárfajban fordulhat elő, gyakran anélkül, hogy megbetegítené az állatot vagy embert. A parazita és gazda fajától, ill. az utóbbi immunológiai állapotától függően enyhébb-súlyosabb klinikai tüneteket okozhatnak. A babesiákkal szemben valamennyi emlős gazdában immunitás alakul ki, amelyben a humorális és a sejtközvetített immunválasz egyaránt szerepet játszik. A fertőzöttség a megfestett vérkenetekben található egysejtűek megtalálásával, szerológiai és molekuláris módszerekkel lehetséges. 

Kutya babesiosisa

Az első eset leírása Dél-Afrikában történt 1885-ben. A kutyák és kutyafélék (pl. róka, farkas, aranysakál) többségét a vörösvértestekben helyeződő alakok mérete (5x2-3 μm) alapján a „nagy babesiák” közé tartozó Babesia canis fertőzi, amely Amerikában, Közel-Keleten, Európában, Afrikában és Ázsiában fordul elő. Az 1990-es években végzett vizsgálatok megállapították, hogy e fajon belül egymástól eltérő génállományú három alfajt lehet elkülöníteni, amelyeknek a terjesztésében más-más kullancsfaj vesz részt, és fertőzőképességük eltér egymástól. Európa szerte, így hazánkban is a Babesia canis canis fordul elő, vektora a Dermacentor reticulatus, amely transovariálisan és transstadiálisan egyaránt képes terjeszteni az egysejtűt. A mediterrán térségben és Európán kívül a Rhipicephalus sanguineus is lehet a B. canis canis vektora. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a napokig vért szívó nőstényektől, esetleg a nympháktól fertőződnek a kutyák, de ez a babesiákat tartalmazó vér transfúziójával is bekövetkezhet.

 

 

Babesia canis merozoitái kutya vörösvértestjeiben (Forrás: Tree of Life web project)

 

A fogékony állatoknál súlyos klinikai tünetek jelentkeznek, időben végzett szakszerű kezelés nélkül a kutyák elpusztulhatnak. A kisebb megbetegítő képességgel rendelkező Babesia canis vogeli Európa mediterrán területein van jelen, de megtalálták Észak-Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában is. A legpatogénebb, kezelés ellenére is gyakran végzetes kimenetelű fertőzést okozó Babesia canis rossi Dél-Afrikában fertőzi a kutyaféléket, vektoraként az ott honos Haemaphysalis leachi ismert. A három alfaj antigénszerkezete számottevően eltér egymástól, ezért az egyikkel történő fertőződést követően kialakult védettség nem jelent védelmet a többi ellen.

Észak-Amerikában, Afrikában, Ázsiában és az utóbbi időben Európa több országában a mindössze, kb. 1,2x1,9 μm-es méretű ún. „kis babesia”, a B. gibsoni is okoz fertőzést, amelynek a Rhipicephalus sanguineus a vektora. A molekuláris biológiai módszerekkel a B. gibsoni különféle genotípusait és más Babesia-fajokat (pl. B. microti-szerű) mutattak ki kutyákból. Amerikai vizsgálatok szerint legalább három „kis babesia” faj fordul elő az ottani kutyákban, amelyek közül a legutóbb leírt faj a B. conradae. A vérkenetek parazitológiai értékelését az a megfigyelés is jelentősen befolyásolhatja, miszerint a „kis babesiáknak” a vörösvérsejtekben megjelenő alakja a kutya immunológiai állapotával függ össze. Előfordulhat, hogy a „kis babesiák” 5-6 különféle alakot vehetnek fel, közöttük előfordulhatnak a „nagy babesiákhoz” hasonló méretűek is. Néhány éve jelent meg az első közlemény arról, hogy itthoni kutyákban kis babesiákat találtak. 

A bántalom hazai előfordulása az 1900-as évek eleje óta ismert. Azt lehet mondani, hogy napjainkban az ország bármely pontján, ma már nem csak a kullancsok tavaszi és őszi aktivitásának az időszakában, hanem mind gyakrabban késő ősszel és télen is előfordulhat. A fiatal, passzív immunitás esetén a kb. 6-8 hetesnél idősebb állatok a legérzékenyebbek, de bármilyen korú eb megbetegedhet. A korábban babesiás kutyák ismételten megbetegedhetnek, ha a parazita elleni védettségük megszűnik. A lappangási idő általában néhány nap, de lehet 2-3 hét is. A klinikai tünetek igen változatosak, a heveny formától az idült megbetegedésig terjedhet. A fertőzött kutyák többsége elesett, étvágytalan, fáradékony, testhőmérsékletük elérheti a 41-42°C-ot, lépük megnagyobbodott, ritkán idegrendszeri tünetek mutatkoznak. Egy-két nappal később "véres" vagy csokoládébarna színű vizeletet üríthetnek, amit a károsodott vörösvérsejtekből kiszabaduló, a veséken keresztül kiválasztódó vérfesték (hemoglobin) okoz. A beteg kutyák kezelés nélkül néhány nap alatt elpusztulhatnak. Az életben maradottak között hetek alatt súlyos veseelégtelenség léphet fel. Az idült babesiosis hetekig-hónapokig tarthat, miközben az étvágytalan, vérfogyottá váló kutya lesoványodik, veséje károsodik. 

Amennyiben a kullanccsal fertőzött kutyák hirtelen megbetegednek, azonnal állatorvoshoz kell fordulni, mert a bántalom korai szakaszában végzett szakszerű kezeléstől várható gyors gyógyulás. Sajnos azonban előfordulhat, hogy a gondos kezelés ellenére sem lehet megmenteni az állat életét. Az egészségessé vált állatokban azonban akár évekig életben maradhatnak a paraziták, emiatt a klinikai tünetek bármikor ismét jelentkezhetnek. Az ilyen állatokat vérdonorként nem szabad használni. A kutyák kullancsok okozta fertőződését kell megakadályozni. A B. canis kártétele megelőzhető a kutyák vakcinázásával, de ennek hatása csak kb. félévig tart.

Vissza az oldal tetejére

Macska babesiosisa

A bántalom néhány európai, afrikai és ázsiai országban fordult elő, amelyet a B. felis okoz, átvitelében több kullancsfaj vesz részt. Spanyolországban és Portugáliában néhány macska B. canis okozta fertőzöttségét is diagnosztizálták. Molekuláris vizsgálatok alapján Izraelben egy új fajt találták, amelyet B. canis subsp. presentii néven írtak le. A bántalom hazai előfordulását nem állapították meg. A fertőzött állatok nem ritkán tünetmentesek, a klinikai tünetek (étvágytalanság, vérszegénység, hányás, sárgaság) leggyakrabban fiatal macskákban fordul elő.

Ló piroplasmosisa

A bántalom a trópusi és szubtrópusi területeken tartott lovak körében gyakori. Több mérsékelt égövi országban is jelen van, ahová tünetmentesen fertőzött állatokkal hurcolták be, és terjesztésükre alkalmas kullancsfaj(ok) honos(ak). A lófélék (ló, szamár, öszvér és zsiráf) piroplasmosisát a Babesia caballi és a Babesia equi okozza. Az utóbbi faj rendszertani besorolását megváltoztatták, a Theileria equi fajnevet kapta, mert a vörösvérsejtekbe kerülésük előtt a Theileria-fajokhoz hasonlóan, a lymphoid sejtekben osztódik. Napjainkban a T. equi jobban elterjedt és virulensebbnek is tartják, mint a B. caballit. A piroplasmák terjesztésében különféle Dermacentor-, Rhipicephalus- és Hyalomma-fajok vesznek részt, amelyek közül a B. caballi-val fertőzött nőstényekből transovariálisan is átjuthatnak az egysejtűek a tojásokba. A T. equi-t két- és háromgazdás kullancsfajok csak transstadiálisan képesek egyik lóról a másikra átvinni. Az egysejtűeket tartalmazó vérrel szennyezett orvosi eszközöktől is fertőződhetnek a lovak. A piroplasmák okozta fertőzöttség a lovak exportja és importja szempontjából is fontos. A bántalom állat-egészségügyi jelentőségét jelzi, hogy a Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatal fertőző betegségei között szerepel.

Theileria (Babesia) equi merozoitái egy ló vörösvérsejtjeiben (Forrás: www.vet.uga.edu)

 

Leginkább a fogékony, más területekről a kullancsokkal fertőzött helyekre vitt lovaknál jelentkező heveny, félheveny vagy idült megbetegedés klinikai tünetei nem jellegzetesek. A fertőződést követő 1-4 hét múlva az állat lázassá válik, testhőmérséklete meghaladja a 40°C-ot, étvágytalan, elesett. Légzése feltűnően nehezített. Esetenként vérfestékvizelés mutatkozhat, enyhe kólikás tünetek is megfigyelhetők. Nagyon ritkán előfordulhat, hogy léprepedés miatt a klinikai tünetek megjelenése előtt a ló elpusztul. Félheveny és idült esetekben a nyálkahártyák színe sárga, rajtuk és a pislogóhártyákon apró vérzések fordulhatnak elő, az állat hőemelkedése visszatérő vagy állandósulhat, fokozatosan lesoványodik. A betegség átvészelése után a ló parazitahordozó maradhat, de a kialakult védettség megakadályozza a klinikai tünetek kialakulását. A tartósan fertőzött területeken felnövő fiatal állatok passzív immunitással rendelkeznek, de ennek megszűnése után fogékonnyá válnak. Keresztimmunitás a két parazitafaj között nem alakul ki.

Hazánkban először 1953-ban állapították meg a bántalmat a hortobágyi ménesben. A vérkenetek mikroszkópos vizsgálata alapján Babesia caballi okozta fertőzöttséget diagnosztizáltak. Feltételezték, hogy a Dermacentor marginatus kullancsfajnak lehet szerepe az egysejtűek hazai átvitelében, de sem akkor, sem azóta nem sikerült megállapítani, hogy valójában mely kullancsfaj(ok) egyedei lehetnek a vektorok. Az elmúlt években végzett itthoni vizsgálatok szerint a jelen van a lovak T. equi okozta fertőzöttsége is.

Vissza az oldal tetejére

Szarvasmarha és kiskérődzők babesiosisa

A bántalom világszerte, főleg a trópusi és szubtrópusi területeken fordul elő. Szarvasmarhák fertőződését különféle kullancsfaj terjesztette, legalább hat Babesia-faj okozza. Általában lázzal, vérszegénységgel, vérfestékvizeléssel, sárgasággal jár. A fogékony állatok körében a B. bigemina okozta fertőzöttség kezelés nélkül akár 50%-os mortalitással járhat. A B. bovis az előbbi fajnál patogénebb, olykor idegrendszeri és légzőszervi tüneteket okozhat. Európa több országában az Ixodes ricinus terjesztette B. divergens és a B. major fordul elő. Az utóbbi vektoraként a Haemaphysalis punctata ismert. Évtizedekkel korábban a B. divergens okozta „erdőkór”, „fertőző vérfestékvizelés” nem volt ritka a hazai szarvasmarhák között, de az utóbbi évek megfigyelései szerint úgy tűnik, hogy napjainkban eltűnőben van. Korábban arról számoltak be, hogy a Piroplasma (syn. Babesia) bigemina jelen volt az országban, de azóta nem mutatták ki.

A kiskérődzők babesiosisának Dél-Európában és távolabbi területeken lehet jelentősége. Több faj okozza, amelyek közül a B. ovis a legpatogénebb.

Ember babesiosisa

Az emberek ritkán fertőződnek, de napjainkban, mint felbukkanó zoonózis, a bántalom a korábbinál nagyobb figyelmet kap. Az ember babesiosisa valószínűleg egyidős az emberiség történetével. Először a Bibliában található utalás ember fertőződésére. Az első humán esetet 1957-ben közölték, amelyet egy lépnélküli jugoszláv farmerben diagnosztizáltak. Az Európában eddig megállapított mintegy 40 eset túlnyomó többségét, amelyeknek közel a fele halálos volt, a szarvasmarhákban előforduló B. divergens okozta, minden esetben lépirtott egyéneknél került megállapításra. A fertőzést követő inkubációs idő 1-6 hét, de akár 3 hónap is lehet. A megbetegedett embereknél magas lázzal (40-41 C˚) járó hidegrázás, izomfájdalom, hányinger, vérszegénység, sárgaság és vérfestékvizelés mutatkozik. A lép és a máj megnagyobbodása gyakori. Az Észak-Amerikában megállapított, több mint 300 humán eset többségét a rágcsálókban előforduló B. microti okozta, amelyet ott előforduló Ixodes-fajok terjesztenek. Az első ottani esetet 1969-ben állapították meg. Ez faj a B. divergesnél kevésbé patogén. A legtöbb emberben a fertőzöttség tünetmentes, de immunhiányos egyéneknél veszélyes. Európában e piroplasma faj okozta első humán esetről 2004-ben számoltak. Kontinensünkön az Ixodes ricinus terjeszti, de csak transstadiálisan, amelynek az egyedeiben, több országban, így hazánkban is megtalálták az egysejtű fejlődési alakjait. Mindkét földrészen emberre patogén más Babesia-fajokat is találtak. Az USA-ban az ún. WA1-t, amely a B. gibsoni-hoz hasonló, de úgy tűnik, hogy kutyák fertőzését nem okozza. Nem ismert a vektora, sem a rezervoárja. Európa több országában Babesia EU1 néven egy új humán patogén faj előfordulásáról számoltak be, amelyről nemrég bebizonyították, hogy az Ixodes ricinus terjeszti. éhány közleményben azt írták, hogy az emberek fertőzését a B. bovis és a B. canis is okozhatja, de ezeket ez idáig nem bizonyították.

Kérődzők theileriosisa

A háromgazdás kullancsfajok terjesztette Theileria-fajok a kérődzők körében okoznak jelentős bántalmat Afrikában („kelet-afrikai parti láz”) és Ázsiában. Számos faj okozza, amelyek közül a T. parva a nagykérődzőkben, a T. ovis a kiskérődzőkben gyakori. A beteg állatoknál nem jellegzetes klinikai tünetek (pl. láz, étvágytalanság, vérfogyottság, lép és nyirokcsomók megnagyobbodása) figyelhetőek meg.

Prof. Farkas Róbert
Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar
Parazitológiai és Állattani Tanszék

Vissza az oldal tetejére